A királylány és a béka
avagy amikor még csíkok helyett a béka mondta meg, lesz-e királyfi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Mint minden rendes mesében, ő is várta a királyfit. Vagy talán éppen attól rettegett, hogy a királyfi túl korán érkezik. Mert a mesék erről általában hallgatnak. Ott a királylány mindig szép, a királyfi mindig jókor jön, a csók pedig rendszerint mindent megold.
De hogy jön a képbe a béka? Ki ne ismerné a sztorit?
Az a nyirkos, zöld, kissé visszataszító kis teremtmény, amelyik ott ül a tóparton, és a mese szerint egyetlen csók kell hozzá, hogy daliás herceggé változzon. Hogy is működik a dolog?
A királylány lehunyja a szemét. Közelebb hajol. Megcsókolja. Egyszer, kétszer…És puff! Ott áll előtte a királyfi.
De mi lenne, ha azt mondanánk, hogy a királylányok és a békák kapcsolatának van egy ennél sokkal különösebb, nagyon is valóságos története?
Egy történet, amelyben a lány nem azért fordult képzeletben a békához, hogy királyfit varázsoljon belőle, hanem csak azért, hogy megtudja: vajon lesz-e királyfi?
Vagy éppen azért, mert minden porcikájával azt remélte: csak most még ne jöjjön.
Nem kellett hozzá csók, sem varázspálca. Nem volt gonosz boszorkány sem. Csak egy nő. És egy adag vizelet. Ja és egy béka.
„Békácska, békácska, mondd meg nekem…”
Képzeljünk el egy fiatal nőt valamikor a XX. század első felében. Napok óta számol. Három nap késés. Öt. Hét. Reggelente furcsán érzi magát. Talán émelyeg. Talán csak ideges. A mellét érzékenyebbnek érzi. De lehet, hogy csak azért, mert folyamatosan figyeli magát.
Ma csak bemenne egy drogériába Azonban a XX. században ezt hiába tette volna. Akkoriban azonban nem létezett ilyen kis műanyag pálcika. Nem volt digitális kijelző. Egy csík vagy kettő? Nem villant fel a felirat: TERHES vagy NEM TERHES.
Abban az időben tényleg béka kellett. Na persze nem úgy történt, ahogyan a városi legenda meséli. Nem kellett a randi után a Feneketlen tóhoz kocsikázni, békát hajkurászni, majd hazavinni egyet. És főként: nem kellett a pisivel a béka szemét célba venni.
Az egyik legkülönösebb „laboratóriumi műszer”, amit az orvostörténet valaha ismert: az afrikai karmosbéka, vagyis a Xenopus laevis.
A módszer alapötlete egyébként zseniálisan egyszerű volt.
A várandós nő vizeletében megjelenik egy különleges hormon, a hCG, vagyis a humán koriongonadotropin.Ma ezt keresi a gyógyszertárban megvásárolható terhességi teszt is.
A tudósoknak már csak valamire szükségük volt, ami „észreveszi” a hCG jelenlétét. Ez a különös élő teszt pedig a béka lett.
Ha egy várandós nő vizeletét megfelelő módon egy nőstény afrikai karmosbéka szervezetébe juttatták, a benne található hormonális hatás ovulációt válthatott ki. A béka ettől petéket rakott. A laboratóriumi dolgozónak már csak azt kellett megnéznie: vannak-e peték a vízben? Ha igen, a vizsgálat pozitív eredményt adott.
A béka előtt még ott volt az egér és a nyúl
Akit még tovább érdekel a téma, annak elmondjuk: a terhességi diagnosztika története nem a békával kezdődött. Az 1920-as évek végén Selmar Aschheim és Bernhard Zondek olyan módszert dolgozott ki, amely fiatal nőstény egereket használt.
Ebben az eljárásban is a nő vizeletét adták be az állatoknak. Ha a mintában jelen volt a terhességgel összefüggő hormonális aktivitás, az egerek petefészkében jellegzetes változások alakultak ki. Ez a felfedezés akkoriban hatalmas tudományos áttörésnek számított.
Csakhogy volt egy komoly probléma. A változást nem lehetett egyszerűen kívülről megfigyelni. Az állatot fel kellett boncolni.
Így a korai terhességi teszt egyetlen válaszért több laboratóriumi állat életébe is kerülhetett. A módszer ugyan működött, de lassú és körülményes volt. Ezért más megoldást kerestek – és ekkor jött a nyúl.
Az amerikai kultúrában egy időben különös kifejezés terjedt el: „The rabbit died” – vagyis „Meghalt a nyúl.” Ez a mondat lényegében azt jelentette: a nő terhes.
A mögötte álló elképzelést azonban sokan félreértették. Nem arról volt szó, hogy a terhes nő vizelete megölte volna a nyulat. A nyulat a vizsgálat részeként kellett elpusztítani, hogy megvizsgálhassák a petefészkében történt változásokat. Vagyis a nyúl negatív teszt esetén sem feltétlenül élte túl a vizsgálatot. A terhességi diagnosztikának tehát sürgősen szüksége volt egy jobb főszereplőre.
Csak így érkezett: a béka.
A békateszt egyik hatalmas előnye az volt, hogy – az egérrel és a nyúllal ellentétben – az állatot nem kellett elpusztítani a vizsgálat eredményének megállapításához. Angol tudósok szerint, ennek a újításnak a nyulak és az egerek is őszintén örültek.
Aztán a béka nyugdíjba ment?
Az immunológiai terhességi tesztek fejlődésével az élő állatokra egyre kevésbé volt szükség.
Az afrikai karmosbéka nem tűnt el a tudományból. Sőt. A Xenopus később a fejlődésbiológia egyik legfontosabb modellállatává vált.
Petesejtjei nagyok, embriói jól vizsgálhatók, így rengeteg kutatásban segítette a tudósokat annak megértésében, hogyan alakul ki egy új élőlény.
Van ebben valami szinte költői.
A béka, amely egykor azt jelezte: „egy gyermek talán már úton van”, később abban segített megérteni: hogyan fejlődik maga az új élet.
A mesének itt vége. Az a királylány pedig, aki végigolvasta a cikkünket, már nem csókolgat több békát – de nyugodtan megcsókolhatja a saját házi királyfiját.
